Gyermekkori agresszió - a látszat néha csal

2024. szept 3.

7 min read

106

Az agressziót gyakran alapvető magyarázó elvként érvényesítik. Ha szeretnénk jobban megérteni, megelőzni és kezelni, akkor fontos, hogy mélyebbre ássunk a témában és megpróbáljuk megérteni a hátterét. Az alábbiakban néhány olyan nézőpontot gyűjtöttem össze, ami segíthet abban, hogy az automatikus érzelmi reakció helyett reálisan és egy bizonyos távolságból tudjunk megközelíteni a problémát - akár a saját gyermekünk kapcsán is. Gyermekkori agresszió - a látszat néha csal.

Gyermekkori agresszió — Kisfiú egy harapós dinót utánoz

A félelem, a szorongás, a harag és az agresszió rendkívül szoros kapcsolatban állnak egymással. Az agresszió nem érzelem, hanem viselkedési forma. Mindenki tudja, hogy mit jelent - bár fogalmi meghatározása meglehetősen nehéz.

Egy meghatározás szerint agressziónak nevezünk minden olyan szándékos cselekvést, aminek indítéka, hogy nyílt vagy jelképes formában valakinek vagy valaminek kárt, sérelmet vagy fájdalmat okozzon. Nyilvánvalóan észrevehetjük, hogy a meghatározásban mind a szándék, mind az indíték szó szerepel, jóllehet értelmük ugyanaz. Miért?

A szándékos jelleg nem feltétlenül azonos a kár vagy a sérelem tudatos előidézésével. Vannak esetek, amikor a szülő vagy a pedagógus joggal gyanakszik agresszióra akkor is, amikor a kárt vagy fájdalmat okozó gyerek vétlennek érzi magát. Ugyanakkor súlyos hiba lenne, ha a szülő vagy a pedagógus a gyerekek minden véletlenül elkövetett kárt okozó cselekedete mögött szándékosságot tételezne fel. Ha a viselkedés kimeríti az agresszió valamennyi feltételét, akkor nyugodtan nevezhetjük valóban agressziónak. Ebből következik, hogy a legelső szempont, amelynek alapján az agreszív magatartásformákat csoportosítani lehet, a viselkedés erkölcsi tartalma.

Ilyen értelemben beszélhetünk romboló, közösségellenes, úgynevezett antiszociális agresszióról vagy a közösség és az egyén érdekeit szolgáló proszociális agresszióról. A nevelői büntetést proszociális agressziónak tekinthetjük akkor, ha kuturált és méltányos. Például a fizikai büntetést nem tekinthetjük semmiképpen annak. Másrészt akkor, ha indítéka nem a megtorlás, hanem a személyiség egészséges, harmonikus fejlesztése.

Van egy másik felosztási lehetőség is. Azt vizsgálja, hogy eszköz-e vagy cél az agresszió.

Ha a gyerek azért folyamodik agresszióhoz, mert valamilyen tervét, elképzelését, célját csak így látja megvalósíthatónak, akkor eszköz-, úgynevezett instrumentális agresszióról beszélünk. Ha pedig azért, mert valamilyen belső indulat készteti arra, hogy a másiknak fájdalmat, kellemetlenséget okozzon, akkor indulati agresszióról beszélünk és ez már célagresszió.

A kutatások azt látszanak igazolni, hogy az emberi agresszió nem ösztönös, nem reflexszerű válasz a külső ingeregyüttesekre, hanem a múltbeli tapasztalatoknak és a szociális tanulásnak van rendkívül fontos szerepe a keletkezésében.

A harag érzelme és ezzel kapcsolatosan az agresszió megjelenése a gyerek fejlődése során.

Körülbelül kétéves korig a gyermeki dühreakciók java részének nincs iránya, nincs célja. Rugdosásban, csapkodásban, sírásban, üvöltésben megnyilvánuló, inkább érzelmi kiürülésnek nevezhető viselkedés, amelyben elsősorban a gyerekeknek a tehetetlensége felett érzett kétségbeesése tükröződik, és nem az, hogy fájdamat okozzon a kudarc előidézőjének. Sőt. Kezdetben arról sincs sejtelme, hogy kirobanásai valamilyen módon hozzájárulhatnak a baj megoldásához. Az értelmi fejlődés és a tapasztalatok halmozódása fokozatosan hozzásegíti a felismeréshez, hogy érzelmi kirobbanásainak általában a kudarc megszűnése az eredménye. Véletlen egybeesések útján fedezi fel azt is, hogy a rúgkapálás, a csapkodás, mely dühkitöréseit kíséri, környezetének sokszor kellemetlen, fájdalmat okoz. E két felismerés együttes eredménye, hogy másfél-két éves korától a dühkitörések egyre céltudatosabbak lesznek és felismerhetőbben támad valaki vagy valami ellen. Ettől kezdve már nem céltalan érzelmi kiürülésről, hanem haragról beszélünk.

A harag tehát támadó érzelem, amely a gyermeket agresszív aktusra készteti. A kisgyermekkori harag a későbbi harag- és agresszióformáktól egy dologban nagyon különbözik, mindenképpen rövid ideig tart. A kisgyermek nem tudja megőrizni haragját. Az új ingerek pillanatok alatt elterelik a figyelmét a sérelemről. Azonban az évek folyamán a meg nem oldott, elintézetlen harag mind tartósabbá válik, és az elterelő ingerek egyre eredménytelenebbek lesznek.

A gyermeki agresszió formája a nevelői ellenhatástól és a nevelői érzékenységtől függ a továbbiakban. A nyílt agressziót a szülő továbbra sem tűri el, következésképpen már kétéves korban megjelennek az agresszió szimbolikus formái: a nyafogás, a duzzogás, a durcásság, a rosszkedv,

általában az ellenállás. Kiváltó okai egyre nagyobb arányban szociális konfliktusok lesznek. Az ébredező kíváncsiság, a kibontakozó értelem és a fejlődő mozgáskészség következményeként a gyermek szembentalálja magát a szociális kötelességek és tilalmak, a tabuk rendszerével és a vágyak, a spontán érdeklődés által irányított viselkedés hozzáigazítása a "szabad" - "nem szabad" világhoz, számos, elkerülhetetlen kudarcot von maga után. Figyelmet, elismerést keres, de elutasítják - a gyermekben harag, elkeseredés, agresszív tendencia ébred. A szülő azonban egyre elutasítóbban fogadja ezt az agressziót, fenyegetéssel, veréssel vagy elszigeteléssel büntet. Együttélés közben, a szülőkkel, nevelőkkel való kapcsolatok során a gyereknek fel kell mérnie: az agressziónak milyen formáit használhatja a legeredményesebben, vagyis mivel tud a legtöbbet ártani, a legtöbb fájdalmat okozni a szülőknek úgy hogy a viszonzás, az ellenagresszió a lehető legkisebb legyen. Az agresszióra is érvényes, hogy a szociális tanulás jelentős mértékben abban nyilvánul meg, hogy a gyermek megtanulja bizonyos formában kifejezni agresszióját.

A nevelés feladata nem az, hogy a gyermek valamennyi agresszív megnyilvánulását leállítsa, hanem az, hogy az antiszociális irányból proszociális irányba fordítsa őket, és a durva, nyers formák helyett az agressziónak olyan formáit hozza létre, amelyek a társadalom számára elfogadhatóak.

Jutalmazni kell-e az agressziót vagy büntetni?

A meggondolás nélküli válasz, hogy természtesen csak büntetni lehet.

Azonban a kérdés összetettebb. Az agresszió kiélése megszünteti a frusztrációs helyzetet, tehát a kudarcélményt, az agresszióban mintegy kárpótlást él meg az egyén, és egy másik megközelítéssel megmagyarázva ennek jelentőségét, azt lehet mondani, hogy ugyanakkor minden frusztráció felhalmozódása káros az egyén számára. Az előző gondolatmenet kapcsán azt lehet feltételezni, hogy az agresszív megnyilvánulások csökkennek az agresszió kilésének elősegítésével.

Az agresszív viselkedés jutalmazása, a felnőttek engedékeny vagy ösztönző magatartása

később nem csökkenti, hanem jelentős mértékben növeli a gyermek agresszív megnyilvánulásait. Az agresszív katarzis, tehát az az élmény, amit az agresszió hatására a kudarcot megélt személy vagy gyermek átél, valóban létező emocionális élmény. Azonban hibát követünk el akkor, ha ezzel akarjuk az agresszív gyermek gyógyulását elősegíteni. Ugyanis ennek a katarzisnak a hatására nem ürül ki a gyermekről a felhalmozódott agresszió, sőt a pillanatnyi megkönnyebbülés hatására később valamennyi kudarchelyzetben keresni fogja az agresszió lehetőségeit, hiszen tapasztalta már, hogy bizonyos helyzetekben megkönnyebbülést okoz. Az agressziót nem lehet úgy gyógyítani, hogy engedékenyek vagyunk vele szemben, jutalmazzuk az agresszív megnyilvánulásokat annak reményében, hogy egyszer majdcsak elfogy a belső készlet.

Hogyan büntessük az agressziót?

Ha az agressziót szigorúan büntetjük, a hangos szidáshoz félelem és szorongás tapad, és a gyermek megtanulja gátlás alá helyezni az agresszióját otthon, és általánosítás révén azokban a helyzetekben is, amelyek az otthonhoz hasonlítanak. A gyerek nem fogja produkálni az agressziónak azokat nyílt formáit, amelyekért rendszeresen büntetést kap. Azonban csak a nyílt agresszió büntetett formáit fojtja el, és ez nem azt jelenti, hogy haragja, bosszúvágya is csökken. Sőt, minden büntetés, amelyet a gyermek méltánytalannak tart, miközben az újabb büntetéstől való félelem miatt tűrésre, megalázkodásra kényszerül - növelni fogja haragját, agresszív tendenciáit.

Milyen lehetősége van az ilyen gyereknek gátolt agressziója kifejezésére?

Mindenekelőtt a már említett, szociálisan elfogadható, rejtett formákat keresi, ami együtt jár a szülő-nevelő gyenge pontjának kipuhatolásával. Itt találkozunk az olyan esetekkel, mint az éhségsztrájk, a teljesítményrontás, a nevelő által előnyösnek vélt baráti kapcsolatok tönkretétele stb.

Agresszióátvitelnek nevezzük az olyan haragot, amelyet az egyénnek nincs lehetősége nyílt viselkedéssel az eredeti célpontra irányítani, tehát másfelé tör utat magának. A felnőttéletben is számtalanszor vagyunk tanúi ennek a jelenségnek. Ebből a gondolatmenetből logikusan következik, hogy az agresszió súlyos büntetése az otthoni közösségben nem oldja meg a dolgot. A nagyon ritkán büntetett gyerekek kevés agressziót mutatnak. Elsősorban azért, mert kevés a kudarchelyzetük, ami haragot ébresztene bennük. Természetesen bizonyos mennyiségű kudarc elkerülhetetlen a fejlődés folyamán, ilyen alkalmakkor ezeket a gyerekeket semmi sem gátolja abban, hogy hangot adjanak elégedetlenségüknek. A demokratikus légkör, a megértő, a kérdések tisztázására törekvő szülői magatartás, amelyben élnek, természetessé teszi a harag nyílt, szocializált formájú kifejezését. Az ilyen gyermek tehát azért mutat agressziót, mert éppen haragszik, és a világon semmi sem kényszeríti arra, hogy ezt az érzést eltitkolja.

A gyermeki harag akkor szabályozható legjobban, amikor a gyermek viselkedését nyugalommal és megértéssel szemléljük, amikor igényeink nem lépik túl teljesítőképességének határait, és amikor az igényeinkhez való következetes ragaszkodás egyöntetű tapasztalatokat nyújt számára anélkül, hogy a következetesség mechanizmussá, rutinszerűvé válna, mely a gyermek emocionális és fizikai jólétét feláldozza egy merev szabályrendszernek.

A szabályok megszegését körülmények mérlegelésével kell megítélni és nem egyszerűen a nevelő tetszése, hangulata alapján. A szülő önuralma valószínűleg a legjobb garancia a gyermek önuralmára is.

Beszélnünk kell még a szülő szerepéről az agresszív viselkedés kialakulásában, függetlenül attól, hogy mint nevelő hogyan torolja meg, vagy hogyan engedi a gyermek agresszív megnyilvánulásait. A pszichológia már régen tudja, hogy a szülő viselkedésnek puszta megfigyelése elegendő ahhoz, hogy a gyermek akarva-akaratalanul elsajátítsa szülei cselekvéseit. A meleg szülő-gyermek kapcsolat elősegíti, hogy ezeket a viselkedéseket még inkább magáénak tudja, még könnyebben hajlamos legyen az utánzásukra. Az agresszió olyan viselkedésforma, amelyet a gyerekek , különösen a fiúk a viselkedés más típusainál sokkal szívesebben utánoznak, még akkor is, ha érzelmileg a meleg kapcsolat nem áll fenn. A szülő viselkedése tehát modell a gyermek számára.

A gyermek agresszív viselkedésének néhány kiváltó okáról

Elsőként természtesen a szülők agresszív viselkedését sorolhatjuk ide. A gyermeki viselkedés és érzelmi reagálás szempontjából a szülő a legalapvetőbb modell és minta. Nyilvánvaló, hogyha a gyermek azt látja, hogy különböző konfliktushelyzetekben vagy rosszkedv, kudarc, idegesség, gondok esetén a szülő "megoldása" mindig agresszív, akkor ez az általános agresszív magatartás egyedül követhető modellé válik a gyermek számára is. Fontos megjegyezni, hogy indulati életünknek van olyan sajátossága, hogy mindig a legkönnyebb ellenállás irányába igyekszik megnyilvánulni. Ez az oka, hogy a legtöbb agresszív indulatot, a család, azon belül is a gyermekek kapják.

Másik tipikus helyzet , amely agresszív viselkedést válthat ki a gyermekből, az elhanyagoló bánásmód. A gyermek úgy érzi, hogy nem törődnek vele eleget, nem foglalkoznak vele, érzelmileg elhanyagolják. Ez az állapot könnyen arra indíthatja a gyereket, hogy úgynevezett "rossz gyerekké" váljon, és agresszivitásával, a felnőttek bosszantásával hívja fel magára a figyelmet és kényszerítse ki a vele való foglalkozást. A felnőttek sokszor nem értik meg, hogy a gyermek számára sokkal fontosabb az a tény, hogy foglalkozzanak vele, mint az, hogy ezt milyen jelleggel teszik, dicsérik-e vagy büntetik. A gyermek számára lényeg a törődés.

Igen sokszor alakul ki agresszív viselkedés, amikor a felnőtt környezet túlságosan engedékeny, tehetetlen, meghátráló a gyermeki viselkedés különböző szélsőségeivel szemben. Nyilvánvaló, hogy ilyen esetben az alapokokat kell megszüntetni, azaz a szülőnek meg kell változtatni agresszív viselkedését, vagy többet kell törődnie a gyermekkel, érzelmileg javítania kell a kapcsolatot; vagy pedig a nevelés során bizonyos kritikus pontokon határozott viselkedést kell tanúsítania. Ez a szorongó gyeremeket megnyugtatja és segít, hogy visszatérjen a biztonságérzete.

Sajnos leggyakrabban azzal próbálkoznak, ami biztos kudarchoz vezet, a gyermek agresszivitására agresszivitással válaszolnak. Ez olyan körforgást indít meg, a fentiek értelmében, ami a bajt egyre fokozza. A felnőttek sokszor indokolatlanul nagy eredményeket várnak a gyermek szidásától, korholásától, büntetésétől.

Megfeledkezünk arról, hogy a gyermek önismereti, introverzív lehetőségei hiányában kénytelen magát olyannak megélni, amilyennek a környezete őt visszatükrözi.

Ebben a vonatkozásban még nincs módja olyan korrekcióra, amelyekre a felnőtteknek lehetősége van: elutasít számára elfogadhatatlan véleményeket és minősítéseket, önismeretére, eddigi tapasztalataira támaszkodva.

A gyerek azonban elfogadja a felnőttek ismétlődő visszajelzéseit, énképe, önmagáról alkotott véleménye ennek megfelelően alakul. S következményképpen egyre inkább ennek megfelelően kezd viselkedni is. Ha egy gyermek állandóan azt hallja a felnőtt környezetétől, hogy lusta és pimasz, lassankáént elfogadja magát ilyennek. Itt bújik meg a pedagógiaki tévedés, amely sokszor látványos nevelési kudarcokhoz vezet; ezért nem hoznak általában eredményt az állandó szidások vagy az ellenőrzőben sokasodó bejegyzések.

Felhasznált irodalom: Dr. Ranschburg Jenő: Félelem, harag, agresszió

Dr. Ranschburg Jenő - Popper Péter: Személyiségünk titkai

Gordon W. Allport: Az előítélet ( Agresszió és gyűlölet)