Önbizalom a gyereknevelésben – (kéretlen) tanácsok és vélemények útvesztőjében

2024. júl 18.

3 min read

251

Mint annyi más témában, a gyerekneveléssel kapcsolatban is rengeteg tanács, vélemény, kritika érhet minket nap mint nap. Ezeknek egy részét személy szerint nekünk címzik, a játszótéren, bevásárlás közben, a munkahelyen vagy vendégségben. De vannak köztük olyanok is, amiket önként veszünk magunkra. Időről időre elbizonytalanodhatunk, hogy kellő szigorral neveljük-e a gyermekünket, hogy nem féltjük-e túlságosan, hogy elég önálló-e; lehet, hogy előre elterveztük, hogy nem fogunk ilyesmit csinálni, mégis azon kapjuk magunkat, hogy más gyerekekhez hasonlítjuk a sajátunkat.

Önbizalom a gyereknevelésben? Lehetséges?

Szülőként sosem általánosságban nevelünk, hanem a saját, valóságos gyermekünket neveljük, ezért hozzá kell igazítanunk az elképzeléseinket és a módszereinket. Ehhez az első és legfontosabb lépés, hogy minél jobban megismerjük őt.

Mindenki valamilyen alkattal, alaptermészettel születik. A személyiség típusa az egy olyan dolog, amiről nem tehet az ember. Próbáljuk meg felfedezni, hogy a mi gyermekünk milyen személyiséggel rendelkezik. Erre számos lehetőségünk nyílik. Megfigyelhetjük őt közös játék vagy közös munka közben, megfigyelhetjük, hogyan viszonyul ismeretlen emberekhez, hogyan viselkedik nagyobb társaságban, láthatjuk, amikor vidám, amikor haragos és amikor fél.

Ha esetleg arra jutunk a megfigyelésink során, hogy a gyermekünk személyisége merőben eltér a mi személyiségünktől, akkor sem kell megijednünk. Természetes, hogy az ember magabiztosabban bánik a sajátjához hasonló alkattal rendelkező emberekkel, de legalább annyi lehetőség van az együttműködésre, a megismerésre és az egymástól való tanulásra, amikor különböző személyiségek találkoznak. Remek csapatot alkothatunk gyermekünkkel akkor is, ha nem vagyunk teljesen egyformák.

Sokan már a gyermek megszületése előtt konkrét elképzelésekkel rendelkeznek arról, mit hogyan fognak csinálni, miben lesznek kérlelhetetlenül következetesek és mi az, amin változtatni szeretnének ahhoz képest, ahogyan ők felnőttek. Ezeknek a terveknek a nagy része már akkor finomhangolásra szorul, amikor a gyermek megszületik. Ez törvényszerű, hiszen akkor ismerjük meg, hogy ki az a kis ember, akit ránk bíztak. Valódi reakciók fognak érkezni részéről és nekünk azokra kell reagálnunk, nem pedig az előre eltervezett menetrend szerint haladni.

Ez az egészben a legnehezebb, hogy semmire nincs szabály, a helyes viselkedés az mindig a helyzettől függ. Eltervezhetjük például, hogy nem fogjuk ok nélkül felvenni újszülött kisbabánkat, de elképzelni is rossz egy olyan szülőt, aki ezt hónapokon keresztül meg tudja állni és egyetlen egyszer sem gyengül el. Két testvér esetén nem biztos, hogy ugyanúgy tudjuk alkalmazni a módszereinket. Lehetséges, hogy teljesen mást vált ki belőlük ugyanaz a bánásmód. Számtalan helyzet van az életben, amit nem tud előre megkomponálni az ember.

Amikor szülővé válunk, az nemcsak a gyermekünkkel egy új találkozás, hanem saját magunk addig egy ismeretlen, új arcával is. És ahogyan a gyermekünk változik és fejlődik, úgy változik a mi szülői képünk, arcunk is. Fontos, hogy ezzel a szerepünkkel is megbarátkozzunk, hogy elfogadjuk, hogy hitelessé formáljuk.

Nem kell eljátszanunk, hogy minden pillanatban tökéletesen érezzük magunkat benne, olykor elfáradunk, elveszítjük a türelmünket, a gyereket hibáztatjuk. Ez természetes velejárója és mindenkivel előfordul. Az a fontos, hogy legyen bátorságunk felismerni és elfogadni magunkban ezeket az érzéseket is. Így lehetünk önazonosak. És így lesz valódi ez a szerep, a nehézségeivel és az örömeivel együtt. Legyünk elég bátrak megkérdőjelezni dolgokat magunkban, ha látjuk, hogy nem működnek vagy nem tesznek minket boldoggá, legyünk bátrak felülírni a saját szabályainkat és ahhoz is legyünk bátrak - és talán ehhez kell a legnagyobb bátorság - , hogy őszintén vállaljuk azokat a döntésinket és tetteinket, amiket mi, akkor, ott, a legjobb képességeink szerint hoztunk meg, miközben száz másik ember követ dob ránk.

Figyeljünk oda a gyermekünkre, ismerjük meg a személyiségét, törekedjünk egy jó alaphang kialakítására a gyermekünkkel való kapcsolatunkban, igyekezzünk hitelesnek lenni, de ne engedjük, hogy a sok tanács, vélemény és kritika elbizonytalanítson bennünket és ne ezek hatására vegyük górcső alá a gyermekünket és a nevelési módszereinket. Bátran szűrjük meg ezeket a tanácsokat, megjegyzéseket.

Nem amiatt, mert rossz vagy bántó szándékkal érkeznek, hanem azért, mert egyszerűen nem passzolnak minden helyzetre és személyiséghez, mert néha csak hangulat alapján születnek, vagy mert az a másik ember nem a mi bőrünkben töltötte az elmúlt 24 órát vagy az egész hetet. Saját magunk ismerjük legjobban az életünket. Ez nem azt jelenti, hogy mindent egyedül kell megoldanunk, de fontos, hogy meggyőződjünk arról, hogy ezek a tanácsok összhangban vannak a személyiségünkkel és a céljainkkal, mielőtt alkalmazni kezdjük őket vagy egyáltalán gondolkodóba ejtenek minket. Fontos, hogy ne töltsenek el minket rossz érzéssel és hogy azonosulni tudjunk velük. Bízzunk a belső iránytűnkben, a gyermekünkben és a vele való kapcsolatunkban.